6. fejezet

Rémálom vagy látomás

Mivel már egy ideje bámult az a nő én inkább közelebb húzódtam Miriához. Végül megszólalt a jósnő:

- Wright ikrek. Ezek szerint elérkezett az idő. – mondta és hirtelen transzba esett és elkezdett mormolni. - Ha a fény és a sötétség találkozik, az árnyak mozgolódni kezdenek. Új háború jő el, amely a kristályért és a kiválasztottakért folyik. Csak együtt teremthetnek békét, mert nincs fény árnyék nélkül, nincs egy fél nélkül! – a végét már kiáltotta. Ekkor furcsa fények jelentek meg vagy nem is tudom minek nevezzem őket. Az egyik gomolyag fénylett és világos színű volt, míg a másik sötét és egyáltalán nem fénylett. Azt hiszem ez akarta jelenteni a fényet és a sötétséget. A fény belém szállt, a sötétség pedig Miriába. De ekkor még nem volt vége. Belül nagyon furcsa érzést éreztem aztán hirtelen a fény egy kisebb része távozott a testemből ugyanígy Miriánál a sötétség. Ami pedig kettőnk testéből szállt ki a másikban talált helyet. Meg voltam ijedve. Nem értettem mi történik. Próbáltam komoly lenni és felfogni ép ésszel, hogy most még is mi történt. Valószínűleg ezzel tudhattuk meg, hogy melyikünk a fény és melyikünk a sötétség. Hirtelen elsötétült előttem minden majd egy csatatéren találtam magam. Vala, hogy minden más volt. Láttam a főparancsnokságot de szinte teljesen más, hogy nézett ki, mint most. Kiabálást hallottam...Később pedig sikoltásokat, nyögéseket. A hangok irányába futottam és megláttam két ember, egy férfit és egy nőt. A nőnek hosszú göndör szőke haja volt, mely copfba volt hátrafogva, hogy ne zavarja, a szemei szürkén csillogtak. Egy kissé kivágott testhez álló póló volt rajta és egy hasonló nadrág, mint az enyém. A férfinek szőkés barna haja volt, ami kék szemeibe hullott. Öltözetében a kék és a piros keveredett. Sötét kék csuklyája takarta egy ugyanilyen színű nadrágját és vörös pólóját, ami itt-ott szakadt volt. Annyira ismerősek voltak komolyan a szüleimre emlékeztettek. Kicsit közelebb mentem hozzájuk és úgy már tudtam, hogy valóban ők a szüleim. Pár pillanat múlva láttam őket, amint neki rohannak a templomos tömegnek. Valami olyasmit hallottam még az előbb, hogy az erősítés már érkezik de az időt húzni kéne. Láttam ahogyan csak ketten megrohanják a legalább ötven főből álló templomos csapatot. Egyértelmű volt, hogy nem jutnak sokra. De úgy tűnt, hogy az akaratuk és erejük nagyobb volt. Apa először tűzgolyókat formált a kezével, amiket a templomosok közé dobott ez többnyire megzavarta a csapatukat. Ekkor pedig anya egymás ellen fordította őket. Igen anya az Anabelle ághoz tartozik és kicsit apa is. Értem már, hogy hogyan lehet használni ezt az erőt. Így könnyen megzavarják őket és pár emberrel le is számolnak. Hihetetlen volt így külső szemlélőként nézni a csatát. Először is szörnyű volt látni, hogy harcolnak, a sok vért és hallani azokat a fájdalmas nyögéseket. De viszont a szüleimet jó volt látni. Hihetetlenül harcolnak. Tetteik elsőre értelmetlennek tűnnek de valójában nagyon is van értelmük. Nem beszéltek egymással csak belerohantak a harcba de még is, mint ha minden egyes lépésük ki lenne dolgozva. Jó volt így látni őket. Tényleg hirtelen jó érzés fogott el...Büszke voltam rájuk. Már a templomosok felét legyőzték de egyértelműen látszott rajtuk, hogy nem bírják sokáig de nem adták fel. Csinálták, amíg csak bírták. Végül már csak páran maradtak, akikkel közel harcban igyekeztek leszámolni. Eközben az erősítés sehol... Éppen sikerült megölniük őket mikor jött az erősítés csak nem hozzánk...Még több templomos érkezett. Hihetetlen, hogy hány templomossal számoltak le csak így ketten. Tényleg nagyon erősek voltak. De már egyértelműen látszott rajtuk, hogy nem bírják sokáig. De még a másik csapattal is felvették a harcot. A szemeim könnybe lábadtak. Hihetetlen, hogy mennyire kitartóak én meg még megölni is félek valakit...Lassan könnycseppek gördültek le az arcomon de végig figyeltem ahogyan harcolnak. Gyorsak, pontosak és összehangoltak. Láttam, hogy még mindig jönnek a templomosok de ők nem menekülnek csak harcolnak tovább. Jelentősen sok ellenfelet öltek meg de láttam ahogyan anyukám összerogy, apa pedig a nevét kiabálja miközben próbál harcolni a templomosokkal. Odafutottam anyuhoz és próbáltam megölelni vagy csak hozzáérni de nem ment. Pontosan előttem szúrta le egy templomos.

- Ne! - kiáltottam miközben patakokban folytak a könnyeim. Apa pedig nem tudott már rendesen harcolni a fájdalomtól, amit anya halála okozott. Lassan őt is leszúrták én pedig csak sírtam és sírtam. Ám ekkor  hirtelen mikor kinyitottam a szemem megint egy csatatéren voltam de most a hely sokkal jobban hasonlított ahhoz, amilyen most valójában..Akkor az előbb én a múltat láttam? A szüleim így haltak volna meg? Bár ne láttam volna...Annyira rossz volt. Most meg megint egy harcmezőre csöppentem de ezúttal magamat is láttam ahogyan harcolok. Éreztem magamban, hogy félek, hogy nem akarok harcolni még is csináltam mert tudtam, hogy kellett...Furcsa volt kívülről látni magamat. Minden egyes barátomat láttam, akik ott harcoltak. Még Ezarel is viaskodott egy templomossal pedig neki nem a harcolás lenne a dolga...Ennyire rossz lenne a helyzet, hogy már az alkimistásoknak is harcolni kell? Már egy ideje ment a véres küzdelem mikor hirtelen hallottam egy nyögést mögülem. Azonnal hátrafordultam és megláttam Ezarelt, amint a földre kényszeríti két templomos. A szemeim kikerekedtek és akadozva vettem a levegőt. Nem, nem ölhetik meg. Láttam, ahogyan a harcoló énem is észreveszi, ami történik és rögtön megy segíteni miközben Nevráéknak kiabál de mire odaér már késő..Ne, ne, nem. Ezarel meghalt. Ez ugye nem valóság. Ez csak egy hülye álom igaz? Ismét sírni kezdtem. Lerogytam a földre és úgy zokogtam tovább...Nem akarom ezt. Nem akarok harcot. Elfogom veszíteni a legjobb barátaimat és mindenkit, aki fontos nekem. Mikor felpillantottam láttam, ahogyan Nevra is a földre hull és már nem kel fel. Eltakartam a szemem miközben sírtam és féltem. Annyira tehetetlennek és hirtelen magányosnak is éreztem magam. Ez az érzés egyszerűen szörnyű volt. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, hogy a templomosok győznek, hogy, akik most itt elestek többet már nem kelnek fel a földről. Szörnyű..Mind ezt tudni. A barátaimat egyszerre elveszítem, a szüleim se élnek már, mindenki meghal, és ehhez még jön az is, hogy a haláluk hiábavaló mert a templomosok nyernek. Nem akarok harcot, nem akarom ezt...Mindenki meghal körülöttem. Nem akarok egyedül maradni.

- Nem! - kiáltottam fel mikor hirtelen kinyitottam a szemem. Miria szobájában voltam, de ezt először fel se tudtam fogni mert rögtön beugrottak a képek, amiket az előbb láttam. Folyamatosan sírtam és alig tudtam leállni.

- Ne sírj! Nincs semmi baj, csak álmodtál. - nyugtatgatott a testvérem miközben magához ölelt és a hajamat simogatta. Még csak ma ismertem meg de már is olyan, mint ha évek óta együtt lennénk, mint ha már most átlátnék rajta. 

- Olyan szörnyű volt. - karoltam át őt és sírtam tovább.

- Most már vége van. Nem történt meg. - suttogta.  Legalább így már abban biztos vagyok, hogy csak egy álom volt..Remélem, hogy soha se történik meg. Lehet, hogy el kéne mondanom valakinek, mert azt szokták mondani, hogy azok az álmok, amiket nem mesélnek el valóra válnak.

Úgy fél óra múlva sikerült megnyugodnom, de a sírás úgy lefárasztott, hogy el is aludtam. De ezúttal már sokkal jobb álmom volt.