10. fejezet

Váratlan meglepetés

Reggel amint sikeresen rendbeszedtem magam elindultam az edzés helyszínére, most a gyakorló teremben leszünk. Útközben összefutottam Miriával is, akinek köszöntem és picit beszéltünk aztán megjelent Livia, aki Miria legjobb barátnője.

- Sziasztok. - köszönt miközben ő is csatlakozott hozzánk. Ha jól tudom az Obsidienne gárda tagja.

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá aztán csak hallgattam ahogyan ők beszélgetnek. Nem igazán figyeltem arra, hogy mit mondanak. Inkább azon gondolkodtam, hogy meddig tart még ez a gárdás kiképzés. Már rengeteg dolgot tudunk így is. Most, hogy így belegondolok már legalább három hónapja Eldaryaban vagyok. Olyan régen láttam a mamámat. Valamikor őt is meg kéne látogatnom. Mikor mehetek haza innen? Nem mint ha rossz lenne itt csak hát hiányzik a másik világ. Nem is a világ, ha nem inkább a mamám. Kicsit rossz úgy itt lenni, hogy nem tudom, hogy mi van vele. Meg kéne kérdeznem valakit, hogy egy pár órára nem látogathatnék-e haza vagy valami ilyesmi. Ha jól tudom akkor van egy szoba ahol vissza lehet teleportálni. Erről mindenképpen megkérdezem, majd Kerot.
- Amúgy az ikred mindig ilyen szótlan? - kérdezte Livia én pedig már éppen vettem a levegőt, hogy válaszoljak de Miria megelőzött. Nem is vagyok szótlan. Na jó néha talán keveset beszélek de ez csak azért van mert sokat gondolkodom, vagy néha nem tudok mit mondani. Most is ők beszélgetnek és nem értem, hogy miért kéne nekem is hozzászólnom mikor a beszélgetésük felét még csak nem is értem. Emellett nekem most sokkal fontosabb a mamám jólléte, mint az, hogy ők éppen miről beszélgetnek. Ez talán kicsit bunkón hangzik de így van.
- Fogd vissza magad! - sóhajtott - Mi bajod van azzal ha szótlan? - támadta le Miria én pedig lehajtottam a fejem úgy mosolyodtam el. Kedves tőle, hogy így kiáll értem. Tulajdonképpen most lehet 3-4 hete, hogy ismerjük egymást de nagyon jó lett a kapcsolatunk.
- Semmi, csak nem ezt szoktam meg tőled. - rántotta meg a vállát. Tény, hogy Miria sokkal többet beszél, mint én...Na meg sokkal durvább is. Persze vannak köztünk hasonlóságot, nem feltétlen csak a hajszínünk.
- Attól, hogy ikrek vagyunk nem jelenti azt, hogy ugyanúgy kell viselkednünk. - sóhajtott ismét egyet. Igaza van. Amúgy is unalmas lenne ha teljesen egyformák lennénk. Talán még megkülönböztetni se tudnának.
- Tudom, de akkor is! Tökre úgy néz ki, mint te de még is annyira más. - erősködött tovább a vörös hajú. Nem értem, hogy miért kellene az ikreknek mindenben annyira görcsösen hasonlítaniuk. Kicsit kezd már idegesíteni ez a lány.
- Tudod, néha kételkedek abban, hogy melyikünk a szőke. - nézett elgondolkodva a lányra, akinek látszólag nem igazán tetszett a beszólás ugyan is durcás arcot vágott.
- Ez nem volt szép tőled. - jelentette ki sértődötten.
- Tudom, de így szeretsz. - vigyorgott rá Miria mire lassan a lány is mosollyal válaszolt.
- Igen, ezzel a fene nagy egóddal együtt szeretlek. - bólintott. Örülök, hogy végre nem én vagyok a téma. Sosem szerettem a középpontban lenni, azt meg pláne nem szerettem amikor belém kötöttek.
- Na most, hogy szeretés van ideje indulnunk! - jelentette be a testvérem és már fel is állt.
- Jól van de aztán rendesen edzetek ám! - kacsintott a vörös miközben felállt - Na, én léptem. Bye - bye. - intett, majd elvonult.
- Azt hiszem nekünk is ideje mennünk. - nézett rám a testvérem én meg bólintottam és felálltam. Vajon ma mit csinálunk az edzésen? Azt hiszem most is valami olyasmit tanulunk amivel el lehet vonni az ellenség figyelmét. Lassan beértünk a gyakorló terembe ahol egy árva lélek sem volt. De Nevra azt mondta, hogy a mai edzéshez fedett helyre van szükség. Már biztosan van 10 óra szóval tuti, hogy nem jöttünk korán. Nem is késtünk el. Hol van Nevra?
Pont ebben a pillanatban jelentek meg a semmiből az Evans testvérek. Kivételesen nem veszekedtek és nem is vibrált közöttük a levegő. Ez kifejezetten furcsa volt. De azért örültem neki, hogy megférnek egymás mellett.
- Épp titeket kerestünk. A mai edzés elmarad. - jelentette be Nevra. Elmarad? Egy nagyon picit kiakadtam ezen mert folyton azt hajtogatják, hogy mennyire fontosak az edzések meg, hogy örülhetünk, hogy béke időben kell elvégeznünk a kiképzést stb. Erre meg elmarad...Nekem ez furcsa.
- Az elmúlt időben igen keményen gyakoroltatok, kicsi pihenés se árt. Lazítsatok kicsit. - mondta Armin. Remek akkor legalább megtudom kérdezni Kerot, hogy lehetséges lenne-e, hogy hazamehessek 1-2 napra a mamámhoz.
- Alexis kicsit elrabolom Miriát. - pillantott rám Nevra aztán minden figyelmét az ikertestvéremnek szentelte. Tulajdonképpen annyi történt, hogy a fekete hajú a derekánál fogva magához rántotta Miriát aztán már el is teleportáltak.
- Hm Nevra aztán nem szarozik. - motyogta Armin aztán felnevetett. Igaz, hogy halkan mondta de én még is meghallottam és ránéztem.
- Ezt, hogy érted? - fordultam felé.
- Nevra sétálni akart Miriával és úgy tűnik fog is. - mosolygát rám én meg biccentettem. Így már tiszta. Remélem, hogy majd minket is megtanít Nevra teleportálni. - Ha már itt tartunk neked nincs kedved sétálni velem egyet? - kérdezett rá én meg megvontam a vállam. Végül is kicsit sétálhatunk. Lehet, hogy ő is tud választ adni a kérdésemre.
- Felőlem mehetünk. - mosolyogtam rá aztán már el is indultunk. Tulajdonképpen csak a főparancsnokság udvarában sétáltunk bár Kero már elmondta nekünk nem igazán mehetünk a falakon kívülre mivel mi vagyunk a kiválasztottak és ezzel azzal jár, hogy mindenki megakar minket magának szerezni, mert mi nagyon erősek vagyunk...Legalább is leszünk ha felébred az erőnk. Már vagy 10 perce szótlanul sétáltunk. Ez megint miattam van. Túl sokszor elbambulok ha gondolkodom.
- Ömm bocsi, hogy megint csak bambulok de gondolkodom és ez ezzel jár általában ha nem szól hozzám senki. - néztem rá bocsánatkérően. Persze ő csak megrázta a fejét.
- Semmi baj. Most én is gondolkodtam. - mosolygott rám kedvesen. - Egyébként lehet egy kérdésem? - nézett a szemembe.
- Ezen kívül? - nevettem rá ő meg mosolyogva bólintott. Most komolynak kellett volna lennem de most na ezt mindig elsütöm. Mivel látta, hogy most már valamivel komolyabb fejet vágok feltette a kérdést:
- Neked tetszik egy fiú? - kérdezte én meg rögtön elpirultam és már mondtam volna, hogy nem de ő rögtön folytatta - Bennem megbízhatsz és csak segíteni akarok neked mert Nevra mesélte, hogy sokszor elbambulsz és nem koncentrálsz rendesen az edzéseken na meg én is észrevettem tegnap, hogy valami nincs rendben veled. Nem mondanék senkinek se semmit, sőt ha kell akkor falazok neked bármikor de nem lenne jó ha ebben az időszakban ennyi minden nehezedne rád. Így is be kell fejeznetek 2-3 hónap alatt a kiképzést, aztán már azon kell dolgoznotok, hogy felébresszétek a erőtöket, hogy megismerjétek azt. Emellett bármikor kitörhet ez háború. Gondolom nagy rajtatok a nyomás. De ha nem tudsz rendesen koncentrálni össze fogsz roppani a rád nehezedő dolgok súlya alatt.- közölte annyira komolyan, amilyennek még sose láttam. Éreztem, hogy minden egyes szót, amit kimond úgy is gondol, hogy ez nem csak egy vicc ez a valóság, a keserű igazság. A legrosszabb az, hogy tudtam ha így folytatom a végén tényleg összeroppanok. Ez nem egy tündérmese ahol mesés képességeket kapok. Nem. Ez itt a kemény valóság ahol a tudásért és az erőért meg kell harcolni. Bármikor kitörhet egy háború, elrabolhatnak bármi megtörténhet. Szörnyű rájönni, hogy ez valóban nem olyan jó, mint amilyennek látszik. Ideje lenne rendesen koncentrálnom mert ennek tétje van még pedig Eldarya, a kristály, amit már így is megrongáltak de ha ellopják vagy megsemmisítik. Miért ilyen nehéz ez az egész? Jön egy háború és több ezer ember életét veszti. Ha nincs az a hülye támadás a szüleim se halnak meg. Miért vannak olyan emberek, akik a kristályt akarják, sőt a hatalmat, az egész világot..Miért? Nem értem. Semmi szükség rájuk. Csak mindent elrontanak.Az arckifejezésem talán kicsit megváltozhatott vagy valami ilyesmi mert Armin már megint aggódva nézett rám. Kicsit akadozva sóhajtottam egyet.
- Bocs. - nyögtem ki aztán lehajtottam a fejem. Ez az egész egyáltalán nem olyan, mint amilyennek még pár hónapja elképzeltem...Amikor a mamám mesélt erről a helyről olyan varázslatosnak tűnt. Mint ha csak egy tündérmese lett volna. De nem. Egyáltalán nem.
- Nem bízol bennem igaz? - tette fel a kérdést hirtelen de az arca olyan érzéstelen volt. Csak a hangjából éreztem, hogy nem esik neki ez jól. Természetesen rögtön megráztam a fejem.
- Nem erről van szó. Csak megint annyi minden kavarog a fejemben. Teljesen igazad van mindenben. - mondtam halkan. Jó érzés volt kimondani. Akármi bajom van mindig magamban tartom, sosem beszélek az érzéseimről pedig itt lenne az ideje mert nem fojthatok mindent magamba. - Fáj, hogy igazad van. Rossz, hogy semmi sem olyan amilyennek elképzeltem, hogy soha sem lehet olyan. Ez a hely nem a mesék világa. Pff...Egyáltalán nem. Hülye vagyok igaz? Amíg csak hallottam erről a helyről azt hittem, hogy mennyire jó lehet itt, hogy itt minden milyen jó lehet. Azt gondoltam, hogy egy varázslatos hely..Valahogy nehéz volt elképzelni, hogy a szüleim itt haltak meg. Mikor idejöttem minden olyan békés volt...Azt hittem, hogy itt nem kell félnem semmitől, hogy nem lesz semmi baj, hogy könnyű lesz..Naiv vagyok. Nagyon naiv. A látszat néha csal. Míg én abban a tudatban éltem, hogy itt minden jó lesz a háttérben a helyzet csak egyre rosszabb lett. - mondtam halkan és szavaimból érezni lehetett a szomorúságot és a dühöt...e két érzelem váltakozott bennem. Csalódott vagyok már nem tudom, hogy mit kéne képzelnem. - Mióta itt vagyok annyi dolog derült ki rólam. Soha se tudtam, hogy van egy ikertestvérem erre a semmiből előkerül. Aztán jön, hogy mi vagyunk a kiválasztottak, hogy a háborúkra fel kell készülnünk. Nem is tudom, hogy mennyi titok rejtőzhet még a háttérben. Mik fognak még kiderülni? Már ez is túl sok...Tegnap rájöttem, hogy itt mindennek tétje van. Egyszerűen már kezd túl nagy lenni a nyomás. - a végénél már megremegett a hangom..Igen a sírás küszöbén álltam. De nem sírhatok. Erősnek kell lennem. Megint érzem ahogyan valami fojtogat...A mellkasomra akkora súly nehezedik. Mint ha már is elkezdtem volna összeroppanni a nyomástól. Nem akarom ezt. Legyen ez csak egy álom. Csípjen meg valaki és ébredjek fel. Csak legyek otthon feküdjek az ágyamban és az anyukám keltsen fel, hogy ne késsek el a suliból. Aztán mikor kimegyek a reggeliért találkozzak apával, aki éppen készül a munkába. Majd a reggeli után irány az iskola és ott várjanak a barátaim. Miért nem csak egy álom ez? Azt hiszem most fogtam csak fel igazán, hogy miről van szó. Nekem ez a sorsom...De sokkal jobb lenne elmenekülni előle. Félek mindentől...Ezek az érzések lassan felemésztenek.
Végig a földet néztem. Nem mertem felnézni Arminra mert féltem, hogy meglátja, hogy könnyezem. Láttam, hogy közelebb lép hozzám, majd éreztem, hogy átölel és óvatosan simogatja a hátam.
- Nyugodj meg. - suttogta halkan. A tettei hatására sikerült egy kicsivel visszavennem a sírásból. Igyekeztem a semmire gondolni. Jó érzés volt, hogy átölel, hogy itt van velem. Szeretem ha megölelnek és most szükségem is volt egy ölelésre. A tudatra, hogy valaki itt van és próbál megnyugtatni engem. Én is átöleltem őt és vettem egy nagy levegőt, amit aztán kifújtam. Ezzel próbáltam helyreállítani a légzésem. Próbáltam akkorát nyelni, hogy az a fojtogató érzés is lemenjen a torkomon. De ez egy ideig nem sikerült aztán lassan megnyugodtam. Eltelhetett egy két perc. Armin végig bátorító szavakat suttogott nekem és próbálta megmutatni a dolgok jó oldalát. Vagy százszor elmondta, hogy bármi van rá számíthatok és nyugodtan beszélhetek vele bármiről mert nem jó ha magamba tartom. Jó volt tudni, hogy legalább ő velem van. Körülbelül 15 perccel később már csak álltunk egymás előtt.
- Jobban vagy? - kérdezte halkan a fiú én pedig erőt véve magamon felnéztem rá és aprót bólintottam. Nem csinálhatom ezt. Meg kell, hogy nyugodjak. Nem lesz semmi baj. Miria, a fiúk itt vannak velem és végig segíteni fognak.
- Válaszolva a kérdésedre bízom benned. - mondtam komolyan és végül csak sikerült rámosolyognom. Igaz, hogy halovány mosoly volt. De az is több, mint a semmi.
- Ennek örülök. - mosolyodott el ő is. Kicsit még beszélgettünk végül ismét csak előkerült a kérdés.
- Akkor elárulod, hogy ki a szerencsés fiú? - kérdezett rá óvatosan és halkan Armin. Magamban már megadtam a választ a kérdésre de kimondani már féltem. Tudtam, hogy bízhatok benne csak még magam sem tudom, hogy mit érzek pontosan. Végül még is csak úgy voltam vele, hogy elmondom neki. Végül is itt volt velem, megnyugtatott viszonylag rövid idő alatt és még boldoggá is tett ezután. Azt hiszem, hogy most őt is megkedveltem.
- El. - bólintottam egyet. Hát nem tudom, hogy mennyire szerencsés a kék hajú de az biztos, hogy én elég szerencsétlen vagyok. Armin kíváncsian nézett rám én pedig félrepillantottam...nem akartam még se elmondani nem is tudom nekem ez kicsit kínos. Legalább is nem fiúkkal szoktam ezeket megbeszélni..Sőt senkivel se szoktam megbeszélni de ha már valakinek elmondanám akkor az illető biztosan nő nemű lenne. Na mindegy Armin megbízható fiú.
- Ezarel. - nyögtem ki halkan és figyeltem, hogy mit reagál rá. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem akar belekötni sőt semmi rossz indulat nem volt benne csak bólintott egyet.
- Nála lehet, hogy van esélyed. - mosolygott rám kedvesen. Akkor ezt vegyem úgy, hogy másnál nem lenne? Istenem komolyan kicsit nézhetném pozitívabban is a dolgokat. Meglátszik, hogy nőből vagyok. Pff...Na mindegy.
- Köszi. De nem kell szépíteni mi két külön világ vagyunk. - közöltem a fiúval mire ő határozottan megrázta a fejét.
- Ugyan már. Én ismerem Ezarelt közelebbről mert már régebb óta itt vagyok, mint te. Ő is olyan, mint te na jó talán nincsenek kirohanásai de nem különböztök sokban. - mosolygott rám és ezzel az én arcomra is mosolyt csalt. Nem akartam belekötni abba, amit mondd. Lehet, hogy igaza van. Beszélgettünk Ezarelről arról, hogy mit kéne tennem. Tulajdonképpen azt a tanácsot kaptam, hogy töltsek vele minél több időt és ha nem is nagy de legalább apró jelzésekkel tudassam vele, hogy mi a helyzet és ha ő is hasonlóan érez lépni fog. Ez szerintem még be is jöhet. Már a főparancsnokság felé tartottunk mikor Ezarel szembe jött velünk. Erre Armin a kék hajúra nézett.
- Hé Ezarel nekem most dolgom van de Alexist bekísérnéd a szobájába? - kérdezte sietősen a fiú holott semmi dolga sincs ha jól tudom. Kicsit elpirultam mikor ezeket mondta. Azért csinálja, hogy kettesben lehessünk de aranyos.
- Oké. - állt meg előttem Ezarel Armin pedig megköszönte aztán mikor az előttem álló nem figyelt küldött felém egy cinkos mosolyt és eltűnt. Én felnéztem az égre még olyan világos volt nem akartam bemenni. - Akkor megyünk? - kérdezte a fiú
- Hát én még maradnék de mehetünk. - bólintottam.
- Felőlem sétálhatunk is. - mosolygott rám én pedig biccentettem egyet. Erre elindultunk az úton, igazából nem beszélgettünk sokat inkább csak néztük a tájat miközben lépkedtünk egymás mellett.
- Egyébként gondoltál már arra, hogy milyen különleges képességet szeretnél? - kérdezett rá hirtelen - Én például mindig szerettem volna láthatatlanná válni de sajnos eddig még nem jött össze. - húzta félre a száját én meg elmosolyodtam.
- De az Árnyék gárdások láthatatlanná tudnak válni. - öltöttem ki a nyelvem. - Amúgy egyszer majd megtanítalak rá, hogy hogyan kell. - kacsintottam ő meg elmosolyodott. De aranyosan mosolyog..
- Nos te milyen képességet akarsz? - ismételte meg a kérdést mivel nem válaszoltam rá
- Hát én mindig is repülni szerettem volna azt hiszem. - válaszoltam kis gondolkodás után.
- Az is egy jó képesség. - bólintott elismerően. Ezután már nem igen beszéltünk sőt alig 5 perc múlva Ezarel közölte, hogy neki dolga van ezért elkísért a szobámba ő meg elment. Igazából én elvoltam mert Shadowal játszottam. Körülbelül fél óra múlva kopogott valaki az ajtómnál. Én kimentem erre Armint láttam magam előtt.
- Szia. Mutatnom kell neked valamit. - mondta komoly hangon. Én el nem tudtam képzelni, hogy miről lehet szó ezért mentem vele. Útközben azért megköszöntem neki, hogy átpasszolt Ezarelnek. Kedves volt tőle. Mondta, hogy ez semmiség és bármikor megteszi ha kell. Lassan elértünk egy ajtóhoz, ami a nagy terembe vezet. Armin gyorsan mögém lépett eltakarta a szemem és ha jól éreztem teleportált. De igazából nem tudom mert nem láttam semmit. Miért takarta el a szemem? Már vettem volna a levegőt, hogy rászóljak mikor:
- Boldog szülinapot Wright ikrek! - mondta sok-sok ember Armin pedig elvette a kezét a szememről. A nagyterem szépen fel volt díszítve. Jó sok ember volt ott de a többséget ismertem. Csak egy valakit nem láttam..Ezarelt. Nagyon meglepett ez a kis meglepetés..Khm hát "kis" meglepetés. Nem nagyon tudtam mit mondani de Miria beszélt helyettem is. Behoztak egy nagy tortát és közölték, hogy fújjok el a gyertyákat na meg kívánjuk. A jól bevállt számolós módszerrel sikerült egyszerre elfújnunk az összes gyertyát. Kívántam is valamit, amit nagyon szeretnék. Hát meglátjuk, hogy valóra válik-e. Láttam, hogy Nevra odamegy Miriához és ad neki ajándékba egy nyakláncot. Látszólag jól el voltak éppen kezdtem volna társaságot keresni mivel tök egyedül voltam de ekkor megjelent Ezarel.
- Bocs, hogy késtem. De muszáj volt tökéletesre csinálnom. - mosolygott rám a fiú én meg nem értettem, hogy miről magyaráz éppen. - Hát boldog szülinapot. - mondta aztán felemelte a kezem és ráhúzott egy gyűrűt, amiben egy kék színű kő volt. Nagyon szép volt.
- Köszönöm. - néztem rá vidáman. Azt hittem, hogy nem is jön ide. Kicsit közelebb hajolt hozzám és a fülembe suttogott.
- Gyere ki velem egy kicsit az udvarra. - mondta én meg bólintottam egyet. Megfogta a kezem és együtt kimentünk. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Csak azt tudtam, hogy én mit akarok, vele lenni. Valahol a bejárattól 10-15 méterre álltunk meg.
- Szóval ez nem egy sima gyűrű. Azt mondtad, hogy repülni szeretnél... - na itt már kezdtem előre örülni már értem, hogy miért kérdezősködött - és ebbe a kőbe olyan anyagokat tettem, amik segítenek neked ebben. Ha koncentrálsz tudsz repülni. Megpróbálod? - kérdezte mosolyogva én meg először még gyorsan átöleltem őt. Nagyon örültem. Tudta, hogy mit akarok és még ilyen rövid idő alatt is megszerezte nekem, sőt ő maga csinálta meg.
- Köszönöm. Nagyon aranyos vagy. - mondtam miközben magamhoz szorítottam és éreztem, hogy ő is átölel.
- Nos akkor próbáld meg nyugodtan. Foglak szóval nem szállsz el, majd. - kuncogott aztán megfogta a kezemet. Lehunytam a szemem és elkezdtem koncentrálni. Lassan megemelkedtem. Te jó ég ez tényleg sikerült. Körülbelül fél méterrel emelkedtem feljebb. Tovább nem mertem menni hát ha baj lesz. Kicsit sétáltam a levegőben aztán leszálltam.
-  El sem tudod hinni, hogy milyen boldoggá tettél most. - mosolyogtam rá vidáman és ő is hasonlóan vigyorgott. Mind a ketten boldogok voltunk és ez látszott is rajtunk.

Pár órával később már az ágyamban aludtam. A buli szörnyen kimerített.